Megint itt vagyok,
Fura ez a blog-kényszer, de nyilván lanyhul majd idővel. olvasgattam ismét pár blogot, legtöbbet a Milu blogjából olvastam. Aranyos kislány és nagyon sajnálom, hogy ilyen fiatalon ennyi szenvedésen kell átesnie. Fanyar humora van az életnek, adott egy kislány aki szép, okos, művelt és akit sokan nagyon szeretnek, és adott egy fránya kor ami megkeseriti egyébként kivételesnek mondható életét. Csodálom benne, hogy még mindig hisz és hinni akar az élet szépségeiben, és talán irigylem a naivitásáér (ezt a szó legpozitivabb értelmében irom). Remélem hamar meggyógyul és minden álma teljesül, ezt tiszta szivemből kivánim neki. Két dolog nem volt nagyon szimpatikus, talán pont azért mert egy nagyon érzékeny lánynak ismertem meg az irásaiból. Egyik az életkorhoz való hozzáállása, pl. azt mondja úr Isten mindjárt 30 leszek és nem egy hamvas bőrü lány néz majd vissza rám a tükörből hanem egy aszaltszilva…:) Ez két okból nem szimpatiukus: 1 – több beleérző készséget várnék tőle, hiszen az anyukája saját elmondása szerint 47 éves és most várandós az öcsikéjével, neki sem eshet túl jól, másrészt többnyire nők olvassák a naplóját és akaratlanul is megbántja őket. 2 – a párja 36 éves és csodálatraméltóan imádják egymást, nos az én olvasatomban neki sem lehet túlzottan felemelő ezt olvasni.
Persze mindenki azt ir a saját blogjába amit akar, ez egyéni jogunk:) A dohányosokat is nagyon lehordja, én dohányzom – bár nem vagyok rá büszke. Nem az a gond amikor valaki nem szereti a dohányfüstöt, nem is kell senkinek szeretnie, hanem az amikor olyan itéleteket hoz amihez véleményem szerint nincs joga. Senki nem lesz attól jobb ember, hogy nem dohányzik és rosszabb sem attól, hogy sajnos dohányzik. Ez az én véleményem.
Ettől függetlenül nekem is jó volna leszokni, elsősorban saját magam miatt, de egyelőre nem jött el az ideje egy újabb erőpróbának. Anyukám – 15 éve leszokott – mindig azzal érvel, hogy annak akinek akkora karatereje van mint nekem ,annak pofonegyszerű leszokni. Hát igen, lehet, hogy az lenne, de még sosem döntöttem el igazán, ez az én drogom. Megnyugtat )persze tisztában vagyok vele, hogy ez csak bebeszélés kérdése). A párom leszokott róla a kapcsolatunk első hónapjában.
Nekem most az a legfontosabb, hogy kimásszam a gödörből amiben vagyok. fel kell ráznom magam amig nem késő. Ez több lépcsős folyamat lesz, de meg kel valósitanom, mert életből csak egyet osztanak mindenkinek és javarészt rajtunk múlik hogyan éljük. Ez az műsor amiben nincs visszajátszás, az a film amit élesben játszunk, nincs újraforgatás.
A koromra – még – sosem voltam érzékeny, amikor betöltöttem a 30 mégis zuhantam kicsit. Nem az öregedési pánik kapott el, hanem elgondolkodtam azon, hogy mit valósitottam meg eddig és mit tehettem volna. Ráébredtem, hogy kidobtam 4 évet az ablakon és ezért elsősorban magamat okolhatom. Mindig önálló erős akaratu ember voltam és mindig voltak céljaim, az elmúlt 4 évben mégis hagytam magam ellaposodni, belesüppedni a semmittevésbe. Szerepet erőltettem magamra mely a külvilág fele nem mutatott semmit a háttérben viszont az önsajnálat és az ominózus sültgalambra várás töltötte ki minden gondolatom. EZ NEM ÉN VAGYOK. az utolsó 2 év volt a legroszabb. Saját elhatározásból kiléptem a munkahelyemről és a tervek szerintsaját céget kellett volna alapitanom. Jó terv volt, viszont egy előre nem látható helyzet anyagilag lehetetlenné tette a terv megvalósitását. Itthon maradtam és a saját cégeinkben dolgozom. “irigylésre méltó” mondhatnák egyesek, hiszen gyakolatilag a magam ura vagyok, nem roskadok bele a munkába és van rengeteg szabadidőm. Aha, itt a gond, én alapjáraton egy pörgős, problémamegoldó ember vagyok, imádom a kihivásokat és szükségem van a sikerélményre annyira szinte mint a levegőre. Nem tudtam mit kezdeni a rengeteg szabadidőmmel, és mivel a depresszió már ott kopogtatott jó ideje az ajtómon, az állandó figyelmet igénylő munka megszűnésével szabad utat kapott az életembe, a mindennapjaimba.
A blogirásból kifolyolag ,most talán többet gondolkodom mint általában:) ráébredtem (sokadszorra), hogy az elmúlt években nem voltak céljaim, nem ért sikerélmény (és nem sokat tettem érte) egyszerűen vegetáltam és minden problémámat a súlyfeleslegre vetitettem – ebben van igazság – de be kell látnom, hogy nem dolgoztam magam halálra a megoldást keresve.
Nem akarom elpazarolni az életem, a fiatalságom, pedig most nagyon úgy fest, hogy azt teszem. Beszélek néhány nyelvet, 158 az IQ-m és itthon esz a fene….gratulálok.