A cim nem a ma előszeretettel alakalmazott “gyökerekre” céloz:P
Anyarabszolga, olvasni foglak! A te új blogod friss témája késztet erre a bejegyzésre, mert hozzászólásban túl hosszú lett volna kifejteni a miérteket.
A gyermekkorom első 6 éve gyönyörű volt. Én gyönyörűnek látom. Az apám keresztanyja nevelt. erűszakos asszony volt, akinek senki nem tudott ellentmondani. 9 Hónapos voltam amikor mondta, hogy elvisz magával, és senki nem mondta neki, hogy nem teheti. A szüleim ekkor még az apai nagymamámnál laktak. Az édesanyám naiv kis vidéki lányka volt alig 20 éves, aki beleszeretett egy 10 évvel idősebb pasiba, hozzáment majd gyereket szűlt. nem sokat nyomott a latban amit akart. Új családja (leginkább nagyanyám, meg apám huga) minden pillanatban éreztették, hogy Ő “csak egy kis falusi liba”, megszakadt a szive (ezt felnőttkori beszélgetéseinkből tudom) de elengedett.
Mint mondottam a gyerekkorom gyönyörű volt, mindent megkaptam amit egy gyerek kivánhat és mindemellett úgy érzem, hogy a személyiségem alapjait is a “Keresztmama” fektette le (idézőjel mert tulajdonképpen az apám keresztanyja volt) Ez idő alatt természetesen tudtam ki az az “anya” és “apa” de csak látogatóban voltam otthon. Az “idill” hirtelen szakadt meg. Keresztmama korházba került, engem hazavittek és soha többé nem láttam. Meghalt. Ő volt az első hozzám közel álló ember akinek a halálát megéltem.
A megszokott, nyugodt, felhőtlen kis világomból belecsöppentem egy talán hétköznapinak mondható (sajnos) család életébe ahol adott volt anya, aki mindig szomorú vagy mérges, adott apa aki sokszor furcsán viselkedik és kiabál és adott hugi aki anyához nagyon közel áll.
Anya mindig mindig ingerült és feszült volt, mert egész életében azt leste, hogy apa éppen hogyan állit haza. Apa furcsán viselkedett és kiabált mert ivott. Hugi közel állt anyához mert születése puillanatától vele volt. ez az én idilli gyermekkoromnak a hátulütője. Ami idillinek hatott, azt jelentette, hogy gyaskorlatilag nem éreztem anyai szeretetet 6 áves koromig. Az első 6 év alapozza meg egy anya-gyerek kapcsolat jövőjét (én igy látom). Köztünk nem lett meg az a bizonyos kapocs, csak sokkal de sokkal később. Idegenként viszonyultunk egymáshoz. Anyukámat zavarba hoztam, mert teljesen más nevelést kaptam mint amit Ő ismert. Kereszmama egy nagyon művelt, okos asszony volt. 6 évesen 3 nyelven folyékonyan beszéltem. Mondhatni kis okostojás voltam, aki amikor hazakerült olyan kérdéseket tett fel az anyukájának amiket Ő nem tudott megválaszolni.
De nem ez a lényeg… az én nyugodtkis világom megszünt és nehezen dolgoztam fel az új, adott helyzetet. Bár fegyelmeztek előtte is, az mindig okkal volt. Az én világomban senki nem kiabált, nem üvöltözött és nem sirt, csak ha megütötte magát. Az új világban szinte mindennap sirt valaki, szinte mindennap kiabált valaki és szinte sosem volt türelme senkinek semmihez….
Befordúltam a magam kis világába. Az anyukám (ma már tudja, hogy hibázott) azt várta, hogy én közelitsek felé, nem tudott kezelni, és igy lettem egy sokszor duzzogó, akaratos, makacs gyermek. Pl. ha sarokba állitottak mondván, ha bocsánatot kérek felállhatok, ott maradtam akár estig, ha úgy éreztem nekem van igazam.
Megszüntem gyereknek lenni 12 évesen. Megerőszakoltak, hárman, egy cserkésztáborban. Ott nem szóltam senkinek mert féltem. Amikor hazajöttem, jöbban magambafordúltam mint valaha. Már a buszon összevesztünk, mert anya szidott, hogy 2 hét után nem vagyok képes mesélni semmit. Nem is tettem meg, csak sokkal később dühből, szemrehányósan.
Ez az eset felnőtté tett:( A következő 6 évben nem sirtam, én lettem a védelmező. Ha apám tombolt én álltam elől és csak néztem, meg csititottam a mögöttem lévő zokogó hugomat és anyámat. Sok, kemény csatát vivtam az apámmal. Ha kellett reggelig hallgattam a hülyeségeit, csak hagyja békén az anyámat meg a hugomat, mejd mentem iskolába.
A szüleim egy évben minimum 2x kezetráztak, hogy “elválunk” …sosem tették meg. A “kezdeményező” minidig az anyám volt egy egy “jól sikerült” családi botrány után (értsd: bútorapritás fejszável, tányérok röpködése az ablakon stb) De SOHA nem tartotta be az igéretét. Előfordúlt, hogy térden állva kértem válljon el. Mindig azt mondta, hogy akkor mi lesz velünk???! és maradt minden a régibe. Az apám egyébként egy imédnivaló ember volt józanul. Sőt részegen is, mindenki más számára, kivéve minket. Részegen ajtóstól jött be a házba, és azonnal érvénybe lépett a “ha van sapka, ha nincs sapka” szindróma.
Mostanság, kb. 8 éve amióta messze vagyunk egymástól, nagyon jó a viszonyunk anyukámmal és az apámmal is. de még mindig nem értjük egymást:) az anyukám belátja, mit hibázott és mit kellett volna másképp tegyen, az apám meg úgy tesz mintha mindent el lehetne felejteni.
Most nem birják az újaim a további “okfejtést”:) – talán egy következő, szokatlanul “megynilós” napomon:)
Következtetésképpen, hogy a kiinduló gonsolatot megfogalmazzam (természetesen saját szemszögből) 100x inkább jobb lett volna, ha elválnak és nem ölik egymást 23-24 éven át. Lett volna egy vasárnapi apukám(nk) aki legalább akkor józan lett volna és kedves, lett volna egy felszabadultabb anyukám (egy idő után) akinek talán arra is lett ovlna ideje, hogy levigyen a játszótérre…..és nem ürükké az órát leste volna, hogy ma józan vagy részeg lesz-e apa. lett volna egy talán anyagiakban szűkösebb, de szeretetben mindenképpen gazdagabb, igazi gyermekkorunk, ahol 12 évesen, nem a védelmező szerepét osztják rám, hanem egyszerűen egy fruska lettem volna akinek a legnagyobb gonja, hogy a babájára piros vagy kék ruhát adjon.