Jó reggelt napfény:)

2008 május 18. | Szerző: Pipacs |

 Szép reggelt és napot mindenkinek.

Két hű olvasom:) Vica, téged olvaslak, tegnap miattad sikerült éjjel 1-kor lefeküdni:)))) Márti téged hol talállak…????

Valóban szőrnyű volt, ezt ésőbb fogtam fel igazán. Akkor amikor történt, lehet, hogy nem hiszitek, de azt sem tudtam mi történik velem….csak azt tudtam, hogy rossz és minden erőmmel hadakoztam ellene. Kevés sikerrel a komoly túlerőt tekintve, de hagytam jól látható nyomokat. A hivatalos verzió (a tábor “felvigyázók” fele az volt, hogy ránktámadtak a marhapásztorok(?!) tekintve, hogy a Madarasi Hargitán táboroztunk. no comment……mindegyik idóta bevette.

Ahogy hazaértem azonnal kiharcoltam magamnak, hogy küzdősportra járjak. És jártam is. Csak azt tudtam, hogy engem soha senki nem fog még egyszer tettlegesen bántalmazni! És mindezidáig nem is mert senki próbálkozni. Engem azóta csak az egykori edzőm “vert” meg, mert nagyon jó tanitvány voltam de soha nem akartam övért vizsgázni és ezt nem értette meg, fóleg azt nem, hogy én kizárólag magam miatt edzek. Hogy is érthette volna, mikor rajtam kivül mindenki kezét lábát törte csak hadd jusson előbbre a “ranglétrán”

A való életben 2x volt komolyabb “haszna” a megszerzett tudásomnak.

1. 8-os voltam. 7-re jártunk iskolába, és az iskola közvetlen közelében volt egy templom, ami mellett stilusosan egy szatir tengődött. Számunkra már valahogy összenőtt a templommal. Senki nem figyelte mit lóbál, fel sem tűnt már nekünk. Egészen addig a decemberi sötét reggelig amikor egy 2-os kislány – akivel ugyan nem ismertük egymást, de minden reggel ugyanazzal a busszal utaztunk – előttem cipelte az óriás hátizsákját. Nagyon szedte a lábait, nekem nem volt sürgős, mindig túl korán érkeztem. Egyszer csak felnézek és nem látom magam előtt. Gondolom magamba, jól belehúzott a töpörtyű. De nem húzott bele, amikor odaértem a szatir “állandó” helye mellé, mintha valami nyöszörgést hallottam volna. Odanéztem és bár még elég sötét volt furcsa mozgást észleltem. Közelebb mentem, és azt láttam, hogy ott a kislány, a zatir meg fogja a száját, hogy ne tudjon hangoskodni. Elsötétűlt előttem a világ. Arra még emlékszem, hogy kiszakitottam a gyereket a kezéből, de inen tovább se kép se hang. Csak azt tudom, hogy az pici kislány rendelkezett annyi lélekjelenléttel, hogy berohant a kb 50 méterre lévő iskolába, és riasztotta a bent lévő Testnevelés, ill matematika tanárt. Alig birtak leszaggatni róla. Közben kiérkeztek a rendőrök és a mentő is. De az én agyamat még mindig lila köd boritotta, az egyik rendőr téritett észhez. Elég dúrván megragadott és rámüvoltött : Hagyd abba, még a végén megölöd azt a nyomorultad és téged is el kell vinnünk… Magamhoz tértem. Olyan volt mintha csak akkor érkeztem volna, de az öklöm, meg a cipőm véres volt, a templom fala mellett pedig ott volt az a nyomorúlt alig felismerhető állapotban. Elvitte a mentő, nem halt meg Sajnos.

Ez az eset idézte fel a saját emlékeimet. Ekkor már sokkal inkább értettem és iszonyú dühöt éreztem, megalázottságot. Az egyik támadómon sikerült bosszút állnom, azt inkább nem részletezem.

Az akkor történtek maradandó nyomot csak a lelkemben hagytak (ezt is csak ritka pillanataimban ismerem el) Nem bizom az emberekben, nagyon durva tudok lenni leginkább szavakkal és hihetetlen dac él bennem. A kapcsolataimra nem tudom mennyire hatott ki, de az tény hogy minden kapcsolatomból én léptem ki amikor valami nem tetszett és nem sirtam egy fiu után. Remélem, most nem fogom mindezt bepótolni:) Talán először életemben szeretek valakit önzetlenűl, tiszta szivből, már 6 éve.