2008 augusztus 5. | Szerző: Pipacs |

Úgy tűnik leküzdhetetlen gátak tornyosulnak elém amikor arról van szó, hogy
kiírjam magamból azt is ami bánt, vagy fájdalmat okoz. Most mégis megpróbálok
erőszakot elkövetni magamon. Ez önző szándék, tudni akarom, hogy enyhít e
valamit a jelen érzéseimen.

Talán azt kellene leginkább leküzdeni, hogy mindent megfontoljak, hogy
örökké meg akarjak felelni, leginkább másoknak, hogy egy-egy gondolat leírása
előtt ne azt fontolgassam most is, hogy ez kiből mit vált ki, hogy elhiggyem
amit az eszem diktál, hogy azt írhatok amit, és ahogy akarok, mert jogom van
hozzá, mert nem kell megfelelnem, mert nem kell érdekeljen, hogy ki mit szól,
vagy hogyan értékel egy egy bejegyzést. Ez az én naplóm. Eddig azonban nem
sikerült a bőrömből kibújni, és valószínűleg ezzel (is) megkeserítem a saját
életem. Nem kell mindenkinek megfelelnem…ha ezt elégszer leírom talán el is
hiszem. Talán elhiszem azt amit tanácsként rengetegszer mondok, hogy elsősorban
magunkkal kell jóban lennünk, ez az egyetlen ami igazán fontos, enélkül nem lehetünk
jóban a világgal sem. Tanácsokban nagyon jó vagyok…ha másról van szó, ha
magamról akkor már kevésbé. Nem is emlékszem mikor voltam utoljára jóban
magammal. Mikor voltam felhőtlenül boldog, elégedett. Sokat beszélgetek
magammal, de fölöslegesen, mert semmit nem ültetek át gyakorlatba. Nem felelek
meg magamnak. Sok kompromisszumot kötöttem már életemben, és valószínűleg vár
még rám néhány, de magammal nem tudok egyet sem kötni. Most megint az jár a
fejemben, hogy tuti hülyének néz aki olvassa soraim, de most az egyszer
megpróbálom elhessegetni ezt a gondolatot.

Az elmúlt 6 év dióhéjban:

Kimenekülve (szó szerint) egy gyalázatos kapcsolatból összejöttem valakivel
aki már fél éve kitartóan udvarolt nekem. Vicces volt, szórakoztató és pont az
esetem. Megfogott minden mozdulata, minden szava a kicsattanó jókedve és nem
utolsó sorban a nyíltsága. Őszinte volt első pillanattól, elmondta hogy van 4
gyereke, két asszonytól. elmondta, hogy papíron nős és az is marad ennek oka:
15 évvel ezelőttig “cső” alkoholista volt, az aki már a csikkeket is
összeszedi az utcán, ha nincs nála cigi, de amikor megpróbált jó útra térni
akkor a felesége kitartott mellette és mindenben támogatta. Sikerrel. 15 éve
egy korty italt sem iszik SOHA. Ő ezzel hálája meg, hogy bár nem élnek együtt
13 éve nem adja be a válókeresetet. Ha a feleség beadná akkor szó nélkül
elválna, de erre nem fog sor kerülni szerintem soha. Hülye lenne ezt
meglépni…. éli a saját életét, van kapcsolata, de az élete összes költségét a
férj állja. Sosem dolgozott. 8 évvel ezelőtt volt egy békülési kísérlet,
melynek eredményeként megszületett a második gyerek is. Születésekor már külön
voltak ismét.

A másik asszony – mint utóbb kiderült – szándékosan esett teherbe mert önhatalmúlag
abbahagyta a gyógyszer szedését. Amikor 4 hónapos terhes volt akkor derült ki a
dolog – veles sem alkottak már egy párt amikor erre fény derült. Most mielőtt
bárki csóválná a fejét (ismét ezzel foglalkozom:() ezt a részt nem a páromtól
tudtam meg, hanem a húgától. Vele csak később beszéltük ezt meg.

Őszintesége üdítően hatott egy hazugságoktól hemzsegő kapcsolat után.
Mellette döntöttem. Az első fájdalom nagyon hamar bekövetkezett. Gyakorlatilag
az első együttlétünkkor terhes lettem. 1 hónapja voltunk együtt. Megdöbbentem –
a teherbeesés körülményeit nem részletezném, de a szakirodalom szerint
esélytelen lett volna egy terhesség. Velem mégis megtörtént. 6 évvel ezelőtt
pont ezen a napon derült ki a valóság. Ez önsanyargatás volt részemről. Hogy
miért az az utolsó sorban kiderül. Megmondtam neki. Ő azt kérdezte: Mi volt az
első dolog amire gondoltam amikor megláttam a teszt eredményét? Itt elkövettem
egy nagy hibát: hazudtam, mert mint oly sokszor életemben arra gondoltam, hogy
ő mit akar hallani. Tévesen mértem fel. Az válaszoltam, hogy az első gondolatom
az volt, hogy lehettem ennyire felelőtlen, hogy nem vigyáztam jobban. Csend.
Majd abba maradtunk, hogy megbeszéljük. Amikor eljött az kérdezte én mit
akarok. Második hiba. elég lett volna egy egyenes válasz mélyen a szívemből.
Ehelyett: kérdéssel válaszoltam, hogy ő mit akar? pár percig pattogott a labda
jobbról balra, a végén próbáltam nagyon tárgyilagos és erős lenni, azt mondtam,
hogy én egyedül nem tudom a gyereket vállalni és felnevelni, arra pedig nem
fogok szülni, hogy majd ő állja az összes költséget, de legfőképpen nem akarom
csapdába csalni (ekkor még nem tudtam, hogy ez egyszer már megtörtént) itt és
most döntsük el mi legyen. Láttam, hogy nem érzi jól magát a bőrében, de azt
mondta, hogy ő már tudja egy gyerek mekkora felelősség, és talán még nincs itt
az ideje. Belül összeroppantan, de ebből semmi nem látszott. Jó vagyok az
érzéseim palástolásában…túl jó.

Én egész életemben elitéltem a terhesség-megszakítást. Mindig az vallottam
és vallom ma is, hogy annyi védekezési módszer van amivel ezt el lehet kerülni,
hogy elfogadhatatlan számomra ez a megoldás. És mégis megtettem. Ezt SOHA nem
tudom megbocsátani magamnak, erre nincs feloldozás. Gyűlölöm magam. És a sors
gondoskodott róla, hogy ne legyen egyszerű semmi. A korházig tartó procedúrát
nem részletezem, szörnyű volt de nyilván megérdemeltem. Szeptember 6-án volt a
nap amikor be kellett vonulnom. Elkészítették az UH felvételt majd vártam a
betegfelvételen. 2 óra várakozás után kiderült, hogy már nincsen szabad ágy. A betgefelvételis nő undorítóna viselkedett, de nyilván ezt is megérdemeltem. Ez egy pénteki nap volt. Mondták menjek vissza hétfőn reggel. Életem leggyötrelmesebb hétvégéje volt. Kezemben az UH felvétellel végigsírtam a hétvégét. Ezt is megérdemeltem. Hétfőn bementem és elvégezték a műtétet. Zokogva ébredtem az alatatásból és 2 óra múlva saját felelősségre elhagytam a korházat. (oda is meg el is Ő hozott, nem beszéltünk, képtelen voltam) a sors úgy akarta, hogy 10 nap múlva, szept. 19-én ismét a műtőasztalon voltam. Túl gyorsan zárult a méhem és nem tudtam kitsztúlni. Ismét altatás ismét műtét ismét zokogva ébredés. Most már 1 óra múlva hazamentem az ápolók erős tiltakozása ellenére.

Törépont volt ez az életünkben. Januárig nem találkoztunk, csak telefonon beszéltünk többször naponta. Mindig sok dolga volt, egyszerűen nem tudott eljönni…évekkel később egy idegentől tudtam meg, hogy ő ugyanúgy szenvedett mint én a saját magányában a gyermekünk elvesztése miatt. januárban betelt a poharam és mivel ami köztünk volt semmiképpen nem volt kapcsolatnak nevezhető mondtam, hogy itt a vége. Másfél hétig voltunk külön, aztán egyszercsak megjelent, hogy menjünk el vacsorázni és beszéljük meg.Sokat beszélgettünk, azt mondta nem akar elveszíteni, kezdjük előlröl az egészet. Az elején nem akartam, mert senkivel nem békültem ki soha, ha egyszer szakítottunk, de most mégis engedtem. Azóta eltelt 6 év. Sok kompromisszummal. Imádja a gyerekeit, és ezt maximálisan becsülöm benne, sok időt tölt velük. A nagyfia rendszeresen jár hozzánk, őt is nagyon szeretem, jó barátok lettünk az évek alatt. Az aki sokszor megkeseríti az életünket az a másik asszony, aki ikreket szült. Sportot űz abból, hogy utolsó pillanatban szól: vigyázni kell a gyerekekre mert elutazik. Ez nem lenne gond, ha együtt vigyáznánk rájuk. De ők nem tudnak rólam, mert fél elmondani a nőnek. Minden semmiségből azzal fenyegeti, hogy eltíltja tőle a gyerekeket. Mindent megtesz azért, hogy pokollá tegye az életet. Azt nem tudom megérteni, hogy miért nem éli az életét. Ő is fiatal, lenne rá ideje. A nagyfiú sem bírja, mert szerinte is egy gonosz nő. Ezt a legnehezebb lenyelni újra meg újra, hogy van valaki aki bármikor felboríthatja a programunkat, na meg azt, hogy a párom miért hagyja magát örökké megfélemlíteni. De azt mondja az esze tudja, hogy igazam van, hogy 9 éves gyerekeket akik imádják az apjukat már nem lehet eltíltani, mégis fél, hogy ez a kígyó képes lenne rá.

És miért voltam ma ennyire hosszú…mert ma van a születésnapom, és egyedül vagyok mint az újjam, mert anyuka ismét elutazott és ismét gyerekfelvigyázás van. Telefon persze csörög, és sokan felköszöntöttek már, mégis legszívesebben elmennék a világ végére, hogy ne lássak senkit, ha azt akit akarok nem láthatom. Így ez a nap olyan mint a többi, vagy rosszabb, mert sok időm marad gondolkodni és az emlékeken rágódni. Emlékek melyek könyörtelenül a szemem előtt lebegnek.