Fohász
2009 február 9. | Szerző: Pipacs
Add Uram, hogy jobb legyen ez a világ,
Add Uram, hogy ne legyen oly sok pusztítás,
Add Uram, hogy a bűnösök bűnhődjenek és,
Add Uram, hogy az Áldozatok békét leljenek.
Add Uram, hogy meg tudjuk fékezni a gonoszt,
Add Uram, hogy ne kelljen soha önbíráskodnunk,
Add Uram, hogy a félelem távozzon szívünkből és,
Add Uram, hogy a harag ne eméssze lelkünk.
Add Uram, hogy biztonságba érezzük magunkat,
Add Uram, hogy a söpredék ne kapjon hatalmat,
Add Uram, hogy ne legyünk ily tehetetlenek és,
Add Uram, hogy a józan ész felülkerekedjen.
Nem vagyok költő, sem szónok. Ember vagyok kinek mint sokunknak nagyon elege van…:( Elegem van a sumákolásból, elegem van a struccpolitikából, elegem van a részre hajló törvényhozásból, elegem van a gyáva politikusokból. Elegem van a félreértelmezett kisebbségi jogokból és elegem van a mocsok szőnyeg alá söpréséből. Elegem van, hogy a kisebbségi kérdésekben mindenki lassan olyan körültekintéssel fogalmaz, hogy a királyi család is megirigyelhetné…
Nem akarok vitát szítani. Egyszerűen elegem van és le kellett írnom.
Nem sértek meg senkit fölösleges magyarázkodással az “eltűnésemet” illetően, lehet már nem is emlékszik rám senki. Most itt vagyok és hinni akarom, hogy sokáig maradok.
A következő fohász magamnak szól:
Akarom, hogy legyen erőm és kitartásom
Akarom, hogy legyen akaratom és elhivatottságom.
Akarok, hogy legyek ismét következetes és,
Akarom, hogy ne okozzak csalódást
Magamnak sem és másnak sem.
Akarom, hogy legyenek kitűzött céljaim és,
Akarom, hogy akarjam ezeket elérni.
Akarom, hogy ne máshol keressem a hibát és,
Akarom, hogy először magamban keressek megoldást.
Ezt akarom ma, és ezt akarom akarni holnap is.
Boldog Karácsonyt!
2008 december 20. | Szerző: Pipacs
Sziasztok,
Arról, hogy miért nem voltam ilyen sokáig, nem nagyon írok, most nem. Minden szó csak magyarázkodásnak tűnne.
Most azért jöttem, hogy minden kedves ismerősömnek akit itt megismertem és a látszattal ellentétben megkedveltem Boldog, szeretetteljes Karácsonyt kívánjak!
Legyetek nagyon boldogok, és szeressétek egymást! Kívánom, hogy a szeretett ünnepén érzett meghittség kísérjen majd az elkövetkező évben és minden pillanatot úgy éljetek meg mintha karácsony lenne. Szeretlek titeket (is):)
Én ismét utazom:) most a szüleimhez, velük töltöm az ünnepeket.
Vigyázzatok egymásra.
Puszi
Kincs
Szép napot nekünk:)
2008 szeptember 15. | Szerző: Pipacs
Ez elég bizarrul hangzik tekintettel a borús égboltra meg a szakadó esőre, de miért ne legyen szép napunk:) Napsütésben könnyű, most meg rajtunk múlik.
Tegnap nagyon aktív voltam, takarítottam a garázsban, a pincében, az udvaron, estére nyugodtan vállon veregethettem magam, mert most minden szép:) Persze nem bánnám, ha a tulaj elvinné a sok szart a pincéjéből és az sem jelentene kupit, de nem várhattam tovább a saját dolgaink lehurcolkodásával.Most már van hova pakolnom a fent leselejtezett cuccokat is.
Ettől sosem fogok megszabadulni….iszonyatosan ragaszkodom mindenhez. Vannak olyan dolgaim, főleg ruhák amiket az elmúlt 4 évben tuti nem vettem fel, de nem tudom kidobni őket. Mindegyiket valamiért megtartom. Vagy azért mert anyukámtól kaptam, vagy azért mert mástól az a lényeg, hogy tovább foglalják a helyet, és hiába a nagy elhatározás, sosem kerülnek ki a szekrényből. Illetve de, néha amikor hazaviszem őket anyukámnak:)
Megyek ma pedikűröshöz, hogy megint szép legyen a lábam mire elutazom:) Pénteken megyek. Annyira várom már:) Nekem mindenem a tengerpart, és már olyan régen nem láttam:) Örülök, hogy idén sikerül:)
Szép napot mindenkinek.
Csak írok
2008 szeptember 13. | Szerző: Pipacs
Amikor írni akartam, akkor arra érkeztem, hogy egyik legkedvesebb ismerősöm búcsúzott…. nem írtam,
jó kifogás volt durcásan elvonulni. Amikor megint írni akartam, nem
tudtam belépni a saját blogomba. Ezután csak olvastam de írni nem
akartam.
A nagy változni akarásban egy dolog a jelek szerint nem változik,
csak, ha “erőszakhoz” folyamodom, mint most. Ha tényleg bánt valami,
nem tudom leírni. Mindig csak utólag. Elnézést már nem nagyon akarok
kérni.
Amióta hazajöttünk a horgásztúráról azóta semmi nem kerek. Azóta
ismét túl sok időm van gondolkodni és nagyon sokat vagyok egyedül. A
párom éppen mélyponton van. Ettől viszont én is egyre mélyebbre
kerülök. Szinte szimbiózisban élek vele, és ez nem feltétlenül jó. Az ő
mélypontja azt jelenti, hogy elvonul a saját lakásába és a
kapcsolatunkat gyakorlatilag csak a telefonbeszélgetések tartják életben.
Sok mindenben hasonlítunk mi ketten, de van amiben nem. Ezért nehezen
dolgozom fel azt, hogy ez a mélypont gyakorlatilag kizár az életéből.
Neki szüksége van a magányra ilyenkor, ami rendben is lenne, hiszen
nekem is vannak ilyen igényeim, de ez már túl hosszú. Nemcsak engem zár
ki, de ez nem vigasztal. Egy ideig erős voltam és maradtam a régi
mosolygós,csicsergős. Mára már besokalltam. Mert nem a megértéssel van
gondom. Itthon is elvonulhatna, de legalább érezném a jelenlétét. Na
ebben nem jutunk dűlőre.Fura dolog ez, és egyre fáradtabb leszek. Jót
fog tenni az a 2 hét amit távol töltök el. Ott legalább tudni fogom,
hogy azért nincs velem, mert esélye sincs rá. Nekem is rendeznem kell a
gondolataimat és neki is lesz ideje végiggondolni sok mindent.
Ha kicsit visszaolvasom ezt a bejegyzést olyan mintha nem is én írnám, hanem valami gép. Sajnálom.
Ami segít mostanság az egy könyv. Nevezetesen Louise L. Hay: Éld az
életed. Hapcivir ajánlotta. Először a könyvesboltban majdnem
megfordultam amikor az ezotéria részhez irányított az eladó, majd
megvettem egy barátnőmnek. Másnap kellett odaadnom neki, így volt időm
beleolvasni. Megvettem magamnak is:) Mindenkinek ajánlom. Nem tesz
csodát, de az önismeretben sokat segít. Mellőz minden hókusz-pókot. Ezt
azért tartottam fontosnak leírni, mert olvastam hasonló könyveket, de
egynek sem jutottam a végére, mert kivétel nélkül mindegyikben egy
harmadik személyhhez kellett szólni…. én nem tudok hinni ebben. Ez a
könyv viszont elhiteti az olvasóval, hogy bennünk megvan a képesség,
hogy mindent jobbra fordítsunk, hogy képesek vagyunk elérni a
céljainkat, képesek vagyunk boldogabban, kiegyensúlyozottabban élni. Én
ebben tudok hinni. Nem vagyok ateista, de a feltétlen hitre képtelen
vagyok. Mélységesen tisztelem azokat akik képesek erre, köztük az
anyukámat is, akit a hit jobb emberré tett, aki nyugodtabb és
mosolygósabb. Én képtelen vagyok erre. Nem is emlékszem mikor kértem
utoljára segítséget, vagy egyáltalán nem emlékszem olyanra amikor nem
saját erőből jotottam túl egy akadályon, talán ezért van az, hogy én
magamban hiszek, abban, hogy, ha kell a kőfalon is átjutok azért, hogy
megoldjak egy problémát. Talán túl józan vagyok, ha gyakorlati
dolgokról van szó.
Ez ellentmondásban van azzal, ahogyan az érzelmi dolgokhoz
viszonyulok. Azt hiszem örök álmodozó vagyok. És az elmúlt 2 évem talán
túlzottan ennek jegyében telt. Akármi történt, olyan ami nem volt jó,
vagy legalábbis nekem nem tetszett. Megoldottam ugyan, de alig vártam,
hogy egyedül legyek és bemeneküljek a magam biztonságos kis világába.
Ez még nem lenne baj, de elhanyagoltam a valós életemet, elhanyagoltam
a vágyaimat, nem tűztem ki magam elé újabb célokat, pedig soha nem
éltem azelőtt céltalanul. Lehet, hogy z most kicsit zavaros annak aki
olvassa…
A minap megoldottam egy IQ tesztet és letaglózott az eredmény.
Minden ezelőtti teszt amit élőben vagy gép előtt elvégeztem átlagon
felüli eredményt hozott 2-4 pont közötti eltérésekkel, tehát az
eredmény mindig 158-162 pont között volt. Büszke voltam rá. A mostani
147 pontos lett. Mélyen érintett mert bebizonyosodva láttam azt amitől
tartottam: butulok. És leginkább ez ellen kell tennem. Az elmúlt itthon
töltött vegetáló 2 év nem nekem való, ezt mindig is éreztem, de mostmár
tudom.
Tornáztatnom kell az agyamat:) Tehát feladat: megtalálni azt ami tényleg érdekel és végre ismét tanulnom kell valamit.
Most tartok egy kis szünetet, mert már magam számára is kusza vagyok.
u.i. ez a bejegyzés is elszállt, de rutinos vagyok…..a publikálással való próbálkozás előtt kimásoltam ez egészet….
A horgászat
2008 augusztus 26. | Szerző: Pipacs
A Duna Deltában voltunk horgászni. Szombat hajnalban indultunk el, megálltunk a szüleimnél egy órácskára majd mentünk tovább Székelyudvarhelyre.Szombat este ott aludtunk és hajnalban indultunk tovább. A kb 600 km-es utat 11 óra alatt tettük meg, tekintve az útviszonyokat és a felvezető autó sebességét… Ezt kicsit nehezen viseltük, mert nem ehhez a tempóhoz vagyunk szokva. Útközben néhányszor megálltunk tankolni illetve dolgunkat végezni. 4 autó haladt konvolyban. 2 kompon kellett átkelnünk, egyikkel a nagy Dunán ami ott Galati-nál már elég széles kb. 10 percig haladt a hatalmas komp amire még a nyerges vontatók is felfértek. A második komp a Duna egyik – már a Deltába vezető mellékágán kelt át – sokkal kisebb volt kb. 8 autó fért rá és egy kis hajó vontatta, nem saját erőből haladt. Itt bepánikoltam. Mi voltunk az első autó és végig az volt az érzésem, hogy belebukunk a vízbe. Olyan pánikroham jött rám, hogy azt nem tudom leírni. Szorított a mellkasom és úgy zokogtam, hogy levegőt is alig kaptam, pedig az egész nem tartott tovább pár percnél. Az utolsó 40 km maga volt a pokol. 2 órát vett igénybe, annyira rossz volt az út, hogy teljesen görcsbe voltunk a koncentrálástól.Megérkeztünk a szállásra, ami helyi viszonylatokban jónak minősíthető, kipakoltunk majd elmentünk vacsorázni. a másik szálláshelyre ahol 3 közülünk laktak. az út kb 1 km volt és első este azt hittük nem jól látunk. A tehéncsorda illetve a ménes az úton éjszakázik. úgy kellett átbirkozni magunkat közöttük mert kikerülni nem volt mód. Egyik oldalon a duna, másikon a házak. Szeretem az állatokat, de nem állítom, hogy akkor, vagy a rákövetkező napok valamelyikén élveztem volna ezt az esti programot. Főleg azok után nem, hogy szemünk láttára ment neki az egyik bika az éppen arra haladó autónak. De túléltük. A földön tartózkodó állatok mellett a levegőben tartózkodók is rémísztőek voltak. Csíborok. Eddig nem is hallottam róluk, de a többiek igen. Az a lényeg, hogy ezek vizi, szárnyas bogarak, viszont ott lent észbontóan nagyra nőnek. Formáját tekintve a csarebogárhoz hasonlítanám őket, csak feketék és óriásiak, legtöbbje a 10 cm-t is eléri. Undorító, egyik nekivágódott röptében a fejemnek, olyan volt mintha egy jókora kővel kólintottak volna kupán.
Első horgász napunk nem tartogatott túl sok sikerélményt, hacsak azt nem nevezhetjük annak, hogy fogtam egy csomó kishalat. Mikor azt mondom csomót akkor azt úgy is kell érteni, bele se ért a botom a vízbe, már rá is akadtak a horogra.
Kedden már elmentünk egy másik ágra (motoros ladikkal közlekedtünk) és ott Api fogott egy gyönyörű szép pontyot. A deltában csak vadpontyok vannak, tükörponty nincs. Ez a példány 7kg volt és végre meghozta a sikerélmény okozta örömöt. Jókedvűen mentünk vacsorázni, vittük a szép nagy halat is, hogy majd készítse el a szakácsnő. Amikor odaértünk jókedvünk egy csapásra drámai lett. Egyik társunk, egy 65 éves osztrák bácsi akivel jókat nevettünk és viccelődtünk meghalt. Mindannyian lefegytunk, Api szó szerint rosszúl lett, hiszen előtte csütörtökön temettük a nagymamáját. És őt egyébként is mindig nagyon megviselik a halálesetek:( Rettenetes volt:( Szívinfarktust kapott. Egész nap kint volt a nagy melegben, de nem lehetett bírni vele:( Volt velünk bűnügyi helyszínelő aki másfél órán keresztűl próbálta újraéleszteni, sikertelenül.
Az a tragikus, hogy a világ végén voltunk:( sehol egy orvos, csak az állatorvost sikerült elérni.Annak ellenére, hogy magasrangú rendőrők voltak velünk, csak másnap délutánra méltóztatott odafáradni egy rendőrhajó és ez is nagy szívességnek számított:( A helyiektől tudjuk, hogy máskor, jó ha 3 nap után elviszi valaki a holttestet:( Nem akarok senkit megbotránkoztatni, de a boncolást is helyben végezték a szálláson:(((((((((((((((((((((((((( Elszállítani, úgy szállították el, hogy be egy zsákba és betették egy bádogcsónakba majd rendőri felvezetéssel felheajóztak a dunán:(.
Haza akartunk jönni, de másnap reggel a többiek unszolására, több észérv felsorakoztatása után mégis maradtunk, mondanom sem kell, hogy a hangulat már nme volt ugyanolyan. Mindenki kicsit ingerültebb volt és feszültebb. Főleg, hogy szegény kisöreget az osztrákok nem akarták befogadni. A holttestet Udvarhelyre szállíttattuk, onnan pénteken indult Ausztriába, de szombat este még mindig egy parkolóban rostokolt hűtőkocsiban, mert az osztrák temetőbe nem fogadták be mondván nincs hely:(((((((((((((((( Remélem azóta nyugalamt talált:((((((((((( Senki nem érdemel ilyen bánásmódot sem életében, sem halálában:(
Most abbahagyom:(
Mert megígértem
2008 augusztus 25. | Szerző: Pipacs
Már majdnem elhúztam aludni amikor beugrott, hogy ma megígértem visszajövök. Az ígéreteket pedig illik betartani.
Anya: Te is hiányoztál:) És TI is:)
Nagyon álmos vagyok mert alig tudtam kicsit aludni ezért most nem kezdek el beszámolót írni, mert most is állandóan félreütök. Reggel veletek kezdek rögtön a kávé után.
Jó éjt mindenkinek.
ANYA BOLDOG SZÜLINAPOT. Bár még nem tudom, hogy hivatalosan mikor is van…! Cupp- Cupp.
Hiányzásom igazolása.
2008 augusztus 25. | Szerző: Pipacs
Tudom, hogy egy dög vagyok:(
Elutaztunk horgászni a Duna Deltába. Ma éjjel érkeztünk haza, pontosabban hajnali 3-kor, és pont 21 órát jöttünk egyhuzamban. Kicsit kómás vagyok:(
Anya: megígérem, hogy többet nem tűnök el szó nélkül. Azt már megígértem, hogy nem fogok végleg eltűnni, ezt módosítom most:) Ne hari léccilécci.
Előtte annyi minden volt itt, hogy a fejemet sem találtam, vendégek, egy tonna meló amit előtte el kellett végezni, de azt is tudom, hogy ez nem mentség. Ezért most szólók jó előre, hogy szeptember 19-én elutazom 15 napra.
Hiányoztatok:) alig látom még a betüket de kényszeresen ide kellett ülnöm.
Hapcivir: olvasni fogom! a Csernus könyv már megvan, de a többit is beszerzem.
most beizzítom a mosómasámat és adok egy két pofont magamnak, na meg egy intravénás kávét, hogy felébredjek és ígérem, hogy még éjfél előtt visszateszem a hátsóm a gép elé és részletesen írok erről a kirándulásról.
pusszancs mindenkinek!
Gondolkodom
2008 augusztus 6. | Szerző: Pipacs
Újabban elég sokat, és egyre gyakrabban. Nem arra, hogy mit főzzek
ma, vagy mit kellene még megcsinálni a lakásban, enm a mindennapi
állandó gondolkodásra gondolok. A miérteken és a megoldásokon illetve
magyarázatokon, indokokon gondolkodom. Sablonos, elcsépelt
sztereotípia, de bevallom nem érdekel. Tegnap úgy érzem, hogy átléptem
egy ponton – merem remélni, hogy tartósan – amely eddig
megakadályozott abban, hogy a folyton cikázó gondolataimat
“cenzúrázatlanul” leírjam. Az életem legalább eme virtuális területén
úgy érzem nem érdekel, ha ez nem mindenkinek tetszik, nem azért írok,
hogy tetszem és ezért nem is kérek elnézést.
Úgy gondolom, hogy legtöbbünk bevallottan vagy sem azért ír, mert
reméljük ettől könnyebb lesz, egy teherrel kevesebbet cipelünk, azt
várjuk, hogy a lelkünk könnyebb legyen. Én is ezt várom. A
következőkben megpróbálok nem többes szám első személyt használni, nem
akarok általánosítani, mert nyilván vannak kivételek.
Ma reggel azon gondolkodtam, mit is jelent a mának élni? Ez is
annyira elcsépelt és annyira közhelyessé vált, hogy én személy szerint
már nem is gondoltam bele a jelentésében. Abban is biztos vagyok, hogy
ez is mint minden más mindenkinek mást jelent. Én arra jutottam, hogy
ez talán a világ legnehezebb dolga. Annyira rémesen egyszerű, és mégis
pont ettől lesz nehéz és, ha a saját életemre gondolok, akkor mindeddig
megvalósíthatatlan volt. Mert mit jelent nekem a mának élni? Azt
jelenti, hogy nem hordozom magammal a múlt árnyékát, nem izgat a
holnap, a távoli jövő, nem várok el senkitől semmit, nem számítok
semmire és nincsenek tervek melyeknek meg kell felelni, ha nem is más,
de magam előtt biztosan.
Azt hittem, hogy én azon ritka kivételezettek közé tartozom akinek
sikerült örökre száműzni a múlt árnyait. Ezt meggyőződéssel hittem,
tegnapi kirohánásomig. Tegnap azt próbáltam eldönteni, hogy valóban folyamatosan hazudok magamnak? A válasz igen is meg nem is. Valóban eltemettem a múltat, elzártam egy kis ládikában a szívem mélyén és nem tölti ki a mindennapjaimat, de egy valamire képtelen vagyok: a megbocsátásra. Ezért jönnek elő a képek időről időre emlékeztetve magam mindarra amit nem tudok megbocsátani, magamnak sem.
Nem elvárni és nem számítani semmire. ezt ideig óráig el is hihetem, de nem igaz. Akkor is, ha semmi tudatosság nincs benne mindig elvárok és számítok valamire. Nem anyagiakra gondolok. Véletlenül sem. Jól élek, nem panaszkodhatom. Legnagyobb elvárásaim magammal szemben vannak, és úgy érzem egyre nagyobbak lesznek, főleg most, hogy a lelkem egy része azért üvölt mert megfeneklettem. Nem fejlődök, nem érzem, hogy lépnék bárhova is. A környezetemmel szembeni elvárásaim is abból fakadnak, hogy szeretném azt kapni amit adok és olyan formában amiben én is adom…..hm:) Hiba. Az eszem tudja, a lelkemet viszont még nevelnem kell. A boldogtalanságom és fájdalmam java részét magam okozom. Nem azért mert mazochista vagyok, hanem azért mert elvárok, tudat alatt, önkéntelen. Az, hogy a tegnapi napom egyike volt a legsötétebb napjaimnak, annak is én vagyok az oka. Büntettem magam, sajnáltam magam, és büntettem a környezetemet.
Annyira taszít az önsajnálat, hogy azt elmondani sem tudom, és mégis, ha nagyon figyelmesen elemezem magam akkor én is “gyakorlom” csak az nem tűnik fel:( Miről is szólt a tegnap? Arról, hogy pontosan tudtam, hogy egyedül leszek, nem ért meglepetésként, mégis akkora tragédiaként fogtam fel, mintha hoppon maradtam volna a terített gyertyafényes asztal mellett. Pedig tudtam, és azt is, hogy nem tehet róla. De ahelyett, hogy mosolyogva ébredtem volna és élvezetessé tettem volna a napom, önmagamért, egyszerűen a nap szépségéért, nem én már előző este úgy feküdtem le, hogy mennyire fogok szenvedni, mennyire fog fájni, és mennyire egyedül leszek. És szenvedtem, és fájt és egyedül voltam. Nem vagyok egy ezoterikus alkat, de hiszem, hogy a tudatallatti és a gondolataink be tudnak vonzani történéseket. És mi történt? Egyszerű mivel annyira el voltam foglalva az egydeülléttel, a csalódottsággal a szenvedéssel amit a feltörő emlékek még elviselhetetlenebbé tettek, azt történt ami még soha: a hugom, aki 7 éve elsőként köszönt fel, most elaludt és csak késő délután tette meg – ennek sem tudtam örülni, hanem a csalódottság volt a nagyobb, a barátnőim elfelejtették, a szüleim pedig mint ma kiderült nem tudtak elérni mert a telefonom folyamatosan hangpostára kapcsolt annak ellenére, hogy be volt kapcsolva mindkettő, este pedig amikor már kicsöngött akkor már annyira sajnáltam magam, hogy lenémítottam a telefonjaimat és eltettem őket szem elől, így sélyt sem adtam magamnak, hogy észrevegyem amikor csörög. De szenvedtem és ahogyan ébredtem úgy feküdtem le: sírva.
Megérdemeltem. Magam okoztam és magam, hagytam, hogy ekkora mértéket öltsön….
folyt. köv. most kicsit dolgoznom kell.
Anya: Talán ezért is érzem magam ennyire közel hozzád az első pillanattól amikor még nem is olvastlak rendszeresen és nem is tudtam Rólad sokat. pusza:)
2008 augusztus 5. | Szerző: Pipacs
Úgy tűnik leküzdhetetlen gátak tornyosulnak elém amikor arról van szó, hogy
kiírjam magamból azt is ami bánt, vagy fájdalmat okoz. Most mégis megpróbálok
erőszakot elkövetni magamon. Ez önző szándék, tudni akarom, hogy enyhít e
valamit a jelen érzéseimen.
Talán azt kellene leginkább leküzdeni, hogy mindent megfontoljak, hogy
örökké meg akarjak felelni, leginkább másoknak, hogy egy-egy gondolat leírása
előtt ne azt fontolgassam most is, hogy ez kiből mit vált ki, hogy elhiggyem
amit az eszem diktál, hogy azt írhatok amit, és ahogy akarok, mert jogom van
hozzá, mert nem kell megfelelnem, mert nem kell érdekeljen, hogy ki mit szól,
vagy hogyan értékel egy egy bejegyzést. Ez az én naplóm. Eddig azonban nem
sikerült a bőrömből kibújni, és valószínűleg ezzel (is) megkeserítem a saját
életem. Nem kell mindenkinek megfelelnem…ha ezt elégszer leírom talán el is
hiszem. Talán elhiszem azt amit tanácsként rengetegszer mondok, hogy elsősorban
magunkkal kell jóban lennünk, ez az egyetlen ami igazán fontos, enélkül nem lehetünk
jóban a világgal sem. Tanácsokban nagyon jó vagyok…ha másról van szó, ha
magamról akkor már kevésbé. Nem is emlékszem mikor voltam utoljára jóban
magammal. Mikor voltam felhőtlenül boldog, elégedett. Sokat beszélgetek
magammal, de fölöslegesen, mert semmit nem ültetek át gyakorlatba. Nem felelek
meg magamnak. Sok kompromisszumot kötöttem már életemben, és valószínűleg vár
még rám néhány, de magammal nem tudok egyet sem kötni. Most megint az jár a
fejemben, hogy tuti hülyének néz aki olvassa soraim, de most az egyszer
megpróbálom elhessegetni ezt a gondolatot.
Az elmúlt 6 év dióhéjban:
Kimenekülve (szó szerint) egy gyalázatos kapcsolatból összejöttem valakivel
aki már fél éve kitartóan udvarolt nekem. Vicces volt, szórakoztató és pont az
esetem. Megfogott minden mozdulata, minden szava a kicsattanó jókedve és nem
utolsó sorban a nyíltsága. Őszinte volt első pillanattól, elmondta hogy van 4
gyereke, két asszonytól. elmondta, hogy papíron nős és az is marad ennek oka:
15 évvel ezelőttig “cső” alkoholista volt, az aki már a csikkeket is
összeszedi az utcán, ha nincs nála cigi, de amikor megpróbált jó útra térni
akkor a felesége kitartott mellette és mindenben támogatta. Sikerrel. 15 éve
egy korty italt sem iszik SOHA. Ő ezzel hálája meg, hogy bár nem élnek együtt
13 éve nem adja be a válókeresetet. Ha a feleség beadná akkor szó nélkül
elválna, de erre nem fog sor kerülni szerintem soha. Hülye lenne ezt
meglépni…. éli a saját életét, van kapcsolata, de az élete összes költségét a
férj állja. Sosem dolgozott. 8 évvel ezelőtt volt egy békülési kísérlet,
melynek eredményeként megszületett a második gyerek is. Születésekor már külön
voltak ismét.
A másik asszony – mint utóbb kiderült – szándékosan esett teherbe mert önhatalmúlag
abbahagyta a gyógyszer szedését. Amikor 4 hónapos terhes volt akkor derült ki a
dolog – veles sem alkottak már egy párt amikor erre fény derült. Most mielőtt
bárki csóválná a fejét (ismét ezzel foglalkozom:() ezt a részt nem a páromtól
tudtam meg, hanem a húgától. Vele csak később beszéltük ezt meg.
Őszintesége üdítően hatott egy hazugságoktól hemzsegő kapcsolat után.
Mellette döntöttem. Az első fájdalom nagyon hamar bekövetkezett. Gyakorlatilag
az első együttlétünkkor terhes lettem. 1 hónapja voltunk együtt. Megdöbbentem –
a teherbeesés körülményeit nem részletezném, de a szakirodalom szerint
esélytelen lett volna egy terhesség. Velem mégis megtörtént. 6 évvel ezelőtt
pont ezen a napon derült ki a valóság. Ez önsanyargatás volt részemről. Hogy
miért az az utolsó sorban kiderül. Megmondtam neki. Ő azt kérdezte: Mi volt az
első dolog amire gondoltam amikor megláttam a teszt eredményét? Itt elkövettem
egy nagy hibát: hazudtam, mert mint oly sokszor életemben arra gondoltam, hogy
ő mit akar hallani. Tévesen mértem fel. Az válaszoltam, hogy az első gondolatom
az volt, hogy lehettem ennyire felelőtlen, hogy nem vigyáztam jobban. Csend.
Majd abba maradtunk, hogy megbeszéljük. Amikor eljött az kérdezte én mit
akarok. Második hiba. elég lett volna egy egyenes válasz mélyen a szívemből.
Ehelyett: kérdéssel válaszoltam, hogy ő mit akar? pár percig pattogott a labda
jobbról balra, a végén próbáltam nagyon tárgyilagos és erős lenni, azt mondtam,
hogy én egyedül nem tudom a gyereket vállalni és felnevelni, arra pedig nem
fogok szülni, hogy majd ő állja az összes költséget, de legfőképpen nem akarom
csapdába csalni (ekkor még nem tudtam, hogy ez egyszer már megtörtént) itt és
most döntsük el mi legyen. Láttam, hogy nem érzi jól magát a bőrében, de azt
mondta, hogy ő már tudja egy gyerek mekkora felelősség, és talán még nincs itt
az ideje. Belül összeroppantan, de ebből semmi nem látszott. Jó vagyok az
érzéseim palástolásában…túl jó.
Én egész életemben elitéltem a terhesség-megszakítást. Mindig az vallottam
és vallom ma is, hogy annyi védekezési módszer van amivel ezt el lehet kerülni,
hogy elfogadhatatlan számomra ez a megoldás. És mégis megtettem. Ezt SOHA nem
tudom megbocsátani magamnak, erre nincs feloldozás. Gyűlölöm magam. És a sors
gondoskodott róla, hogy ne legyen egyszerű semmi. A korházig tartó procedúrát
nem részletezem, szörnyű volt de nyilván megérdemeltem. Szeptember 6-án volt a
nap amikor be kellett vonulnom. Elkészítették az UH felvételt majd vártam a
betegfelvételen. 2 óra várakozás után kiderült, hogy már nincsen szabad ágy. A betgefelvételis nő undorítóna viselkedett, de nyilván ezt is megérdemeltem. Ez egy pénteki nap volt. Mondták menjek vissza hétfőn reggel. Életem leggyötrelmesebb hétvégéje volt. Kezemben az UH felvétellel végigsírtam a hétvégét. Ezt is megérdemeltem. Hétfőn bementem és elvégezték a műtétet. Zokogva ébredtem az alatatásból és 2 óra múlva saját felelősségre elhagytam a korházat. (oda is meg el is Ő hozott, nem beszéltünk, képtelen voltam) a sors úgy akarta, hogy 10 nap múlva, szept. 19-én ismét a műtőasztalon voltam. Túl gyorsan zárult a méhem és nem tudtam kitsztúlni. Ismét altatás ismét műtét ismét zokogva ébredés. Most már 1 óra múlva hazamentem az ápolók erős tiltakozása ellenére.
Törépont volt ez az életünkben. Januárig nem találkoztunk, csak telefonon beszéltünk többször naponta. Mindig sok dolga volt, egyszerűen nem tudott eljönni…évekkel később egy idegentől tudtam meg, hogy ő ugyanúgy szenvedett mint én a saját magányában a gyermekünk elvesztése miatt. januárban betelt a poharam és mivel ami köztünk volt semmiképpen nem volt kapcsolatnak nevezhető mondtam, hogy itt a vége. Másfél hétig voltunk külön, aztán egyszercsak megjelent, hogy menjünk el vacsorázni és beszéljük meg.Sokat beszélgettünk, azt mondta nem akar elveszíteni, kezdjük előlröl az egészet. Az elején nem akartam, mert senkivel nem békültem ki soha, ha egyszer szakítottunk, de most mégis engedtem. Azóta eltelt 6 év. Sok kompromisszummal. Imádja a gyerekeit, és ezt maximálisan becsülöm benne, sok időt tölt velük. A nagyfia rendszeresen jár hozzánk, őt is nagyon szeretem, jó barátok lettünk az évek alatt. Az aki sokszor megkeseríti az életünket az a másik asszony, aki ikreket szült. Sportot űz abból, hogy utolsó pillanatban szól: vigyázni kell a gyerekekre mert elutazik. Ez nem lenne gond, ha együtt vigyáznánk rájuk. De ők nem tudnak rólam, mert fél elmondani a nőnek. Minden semmiségből azzal fenyegeti, hogy eltíltja tőle a gyerekeket. Mindent megtesz azért, hogy pokollá tegye az életet. Azt nem tudom megérteni, hogy miért nem éli az életét. Ő is fiatal, lenne rá ideje. A nagyfiú sem bírja, mert szerinte is egy gonosz nő. Ezt a legnehezebb lenyelni újra meg újra, hogy van valaki aki bármikor felboríthatja a programunkat, na meg azt, hogy a párom miért hagyja magát örökké megfélemlíteni. De azt mondja az esze tudja, hogy igazam van, hogy 9 éves gyerekeket akik imádják az apjukat már nem lehet eltíltani, mégis fél, hogy ez a kígyó képes lenne rá.
És miért voltam ma ennyire hosszú…mert ma van a születésnapom, és egyedül vagyok mint az újjam, mert anyuka ismét elutazott és ismét gyerekfelvigyázás van. Telefon persze csörög, és sokan felköszöntöttek már, mégis legszívesebben elmennék a világ végére, hogy ne lássak senkit, ha azt akit akarok nem láthatom. Így ez a nap olyan mint a többi, vagy rosszabb, mert sok időm marad gondolkodni és az emlékeken rágódni. Emlékek melyek könyörtelenül a szemem előtt lebegnek.
Megjegyzés
2009 február 9. | Szerző: Pipacs
Nem akartam többet írni ma, mert az előző hozzászólás úgy éreztem így kerek, de eltelt néhány per és visszajöttem azért, hogy félreértések elkerülése végett tisztázzak valamit:
NEM vagyok fajgyűlölő. TUDOM, hogy minden nemzetnek megvan a maga söpredéke. Az háborít fel, hogy becses országunkban létrehoztuk a bűnözés melegágyát. És tettük mindezt az elferdített, félremagyarázott faji diszkrimináció fogalmával. Ezzel értük el azt, hogy vérszemet kapjanak a degenerált állatok, mert van mi mögé bújniuk! Ékes példa a rendszerünk hibáira a Miskolci eset amikor maga a cigány vajda lépett fel a posztjáról eltávolított rendőrfőnök mellett és ki merte mondani, hogy igen is el kell fogadni, hogy a roma bűnözés létezik.
Tisztelem az EMBEREKET bármilyen színűek, neműek és hitüktől függetlenül. De elítélem a söpredéket, a gyilkosokat, a fajtalankodókat és mindazokat akik az élet ellen vétenek.
Ennyit akartam hozzáfűzni.
Oldal ajánlása emailben
X